Légy erős!

Erőss Zsolt hegymászó, a Mount Everest első magyar meghódítója a Tátrában túrázba lavinabalesetet szenvedett, melynek során súlyosan megsérült. Egyik lábát amputálni kellett. De nem egészen biztos, hogy az amputációra feltétlenül szükség volt.

A keddi Nemzeti Sportban egy egészoldalas interjú olvasható a szerencsétlenül járt sportolóval. A beszélgetésből kiderül, hogy bár sérülései tényleg súlyosak voltak, lábát térd alatt saját kérésére vágták le. A hétköznapi életben bicegve, talán mankóval boldogulhatott volna, de örökre el kellett volna felejtenie nagy szerelmét, élete értelmét, a hegymászást. De a ma már léteznek olyan protézisek-művégtagok, melyek segítségével visszatérhet a hegyek közé, tulajdonképpen folytathatja eddigi életformáját.
Saját elmondása szerint a döntést órák alatt meghozta, és nem érez semmiféle elkeseredettséget.
Úgy gondolom, ehhez óriási fanatizmus, elhivatottság szükséges, ami tényleg csak a legnagyobbak sajátja.
Munkatársaimmal beszélgettünk Erőss balesetéről, és felmerült egy érdekes kérdés. Egyikük azt kérdezte tőlem, hogy ha létezne olyan műtéti és rehabilitációs eljárás, mely után az én járásom-egyensúlyom stabilabb lenne, de cserébe levágnák a lábaimat, és művégtagokkal kellene élnem, belevágnék-e a "kalandba". Ugye a kérdés több okból is elméleti. Ilyen műtéti eljárás ugyebár nem létezik, és - bármilyen hülyén hangzik - nem a lábam, hanem az agyam - egész pontosan a finommozgás-szabályozó agyközpont - sérült meg. Na, de visszatérve a felvetésre! Csábítóan hangzik, de minden bizonnyal nemet mondanék. Nyilván érdekes lenne kipróbálni, milyen lenne, ha pár dolog egy kicsit "könnyebben" menne, de úszni például tudok, az csak bonyolultabb lenne, a védést pedig gondolom elfelejthetném... Meg aztán láttam már amputált lábat, tudom, milyen egy kisebesedett heg, ami miatt nem lehet még csak művégtagot sem hordani. Hát nem egy leányálom. Más lenne a helyzet, ha ép emberként kerülnék ebbe a helyzetbe. Így viszont köszönöm nem...
Van itt még valami. Sok helyen olvasom azt a közhelyt, hogy "így a fogyatékos ember teljes életet élhet". Ez jóindulatú, kegyes mondat, de nyilvánvalóan hazugság. Én azt tudom erre mondani, hogy a fogyatékos emberke felismeri saját korlátait, elfogadja őket, és azok tudatában teremt magának egy - a szót nem depresszív, negatív értelemben értve - élhető életet. Mert ne mondja nekem senki, hogy egy vak ember élete teljes lehet, ha nem látja nemhogy a Napot, de a színeket, de még a saját szeretteit sem! Vagy a süketnéma, aki lehet, hogy okos gondolatait Kiss Ádám szellemességével adná elő, de a sors ezt nem adja meg neki? Esetleg egy kerekes székes fiatal, aki el szeretne menni egy főiskolára, de nem teheti, mert már a bejáratnál, a szó legszorosabb értelmében elakad? Ez teljes élet? Nem, ez messze van attól. De attól még jól érezheti magát az ember a bőrében.
Nekem ebből a szempontból ugye szerencsém van. Vannak egészen apró dolgok, amiket nem, vagy csak nehezen tudok megcsinálni - a már többször említett állva öltözködés, cipőhúzás, nem megy, valamint lépcsőn nem tudok menni kapaszkodás nélkül lefelé..., nehéz dolgok cipelése, stb. -, de azért nagyjából elvagyok. Abba viszont elég rossz belegondolni, hogy ha például valaha megérem, hogy lesz egy gyermekem, akkor nem fogok tudni például - úgy- focizni vele, mint a többi apa, nem fogom tudni vállamra kapni, ha elfárad... -Na ja, egy karton Tesco-s tejet még csak-csak felcipelek még ide az emeletre is, de egy gyermek ennél azért pöttyet sérülékenyebb..:) -
Szóval nincs okom panaszra.
Erőss Zsolt még ennyire sem panaszkodik. A minél gyorsabb rehabilitáció után nyáron már futni szeretne, és még az idén újra hegyet mászna. Céltudatos, elhivatott, mint a legnagyobbak. Én nagyon drukkolok neki. Meg fogja valósítani álmait.
Lett volna még mesélnivaló, meg újabb ETO-s mérgelődés is, de azt majd máskor.
Mára ennyi. Puszik, pacsik, éljenek a csajok!